Mind az ókori Egyiptomból, mind Babilóniából fennmaradtak emlékek arra vonatkozólag, hogy viszonylag elterjedt volt már annak idején is a szürkehályog műtéti kezelése. Hogyan végezték ezeket a műtéteket akkoriban, és hogyan végzik most, a XXI. században? Ennek járunk most utána.
A szürkehályog a szem egyik leggyakoribb betegsége, oka a szemlencse elszürkülése, elhomályosodása. Az öregedéssel párhuzamosan nagyon sok embernél kialakul, de öregségtől független szürkehályog is létezik.
Ajánlott bejegyzés: Tényleg mindenkit elér a szürkehályog?
A szürkehályog "gyógyításának" egyik módja a szemlencse teljes eltávolítása. Ilyenkor radikálisan romlik a szem képalkotó képessége, hiszen maga a lencse gyűjtötte össze a fényt a szem hátsó részén található ideghártyára, de a képalkotás a lencse nélkül is működik valamennyire, hiszen a szaruhártya is végez bizonyos mértékű fénytörést, sőt, ha semmi nem lenne szemünk "bejáratánál", csak egy apró rés, akkor is történne képalkotás. Így működik a camera obscura, a fényképezőgép középkori őse, amiben egyáltalán nem volt lencse.
Ókori “szemsebészet”
Az ókorban a hályog kezelésekor legtöbbször egy vékony bronztűvel “kezelték” a szemet úgy, hogy a szürkült szemlencse a nyomás hatására “eltűnt” a szemgolyó belsejében. Ha ezt a nem túl steril és nem igazán fájdalommentes eljárást kibírta a páciens, és leginkább szerencséje is volt, akkor valamelyest visszakapta a látását. Ezáltal - ha nem is ép látóként, de elboldogult az ókori életben.
Ez a kezdetleges “módszer” az évszázadok alatt nem járt be nagy fejlődési utat, így egészen a felvilágosodás koráig kellett várni, hogy egy francia sebész megpróbáljon megoldást találni a szürkehályogra.
A szövődményes felvilágosodás kora
A XVIII. században került sor az első olyan hályogműtétre, melynek során az elszürkült szemlencsét kiemelték egy apró nyíláson keresztül. Eleinte a lencse tokját is eltávolították, de ez számos szövődményhez vezethetett. A francia Jaques Daviel – XV. Lajos király udvari sebésze – volt az első, aki a lencsét az írisz mögül tudatosan eltávolította, de meghagyta a tokot. Ez azért tekinthető jelentős lépésnek, mert így kevesebb szövődménnyel járt a beavatkozás, valamint később ezt a műtéti módszert továbbfejlesztve vált lehetségessé, hogy a tokba műlencsét helyezzenek be.
Gyakorlatilag ez a módszer volt elterjedt egészen a XX. század végéig. Műlencséket a II. világháború után tudtak beültetni a sérült lencse helyett, miután rájöttek, hogy a plexi műlencse nem vált ki idegentest reakciót a szemben.
Ambuláns hályogműtétek a legmodernebb technikával
Charles Kelman amerikai szemsebész 1967-ben fejlesztette ki az ún. fakoemulzifikáció módszerét, melynek lényege az, hogy a sérült lencsét ultrahanggal feloldják, és egy nagyon kicsi metszésen keresztül eltávolítják a tokból, majd ugyanezen a nyíláson át egy összehajtogatott műlencsét juttatnak a tokba, ami ott magától kinyílik. A módszer előnye, hogy mivel nagyon kicsi vágást kell csak ejteni a szemen (2-3 mm), ezért a szövődmények valószínűsége kicsi. Ráadásul a szemmozgató izmokat sem kell ideiglenesen mozgásképtelenné tenni, ezért akár ambulánsan is elvégezhető a beavatkozás. Ez azt jelenti, hogy a páciens a saját lábán hagyhatja el a klinikát a műtét után, a gyógyulási idő elenyésző. A beültetett műlencse ráadásul különösen éles látást eredményez - elsősorban távolra, de egyénre szabott multifokális lencsék alkalmazásával minimálisra csökkenthető a szükséges szemüvegviselés is.
